Kalauz

Gyakran hallott hittel kapcsolatos kifejezések magyarázata, a keresztény hittől távol élőknek.

A magyarázatok nem a teljesség igényével készülnek, hanem röviden, lényegre törően -esetleg a sok megközelítésből csak egyet kiragadva- igyekszenek útmutatást adni.

Tovább

"Furcsa párbeszéd."

(Bárhol, bármikor megtörténhet, de egyszer valahol megtörtént.)

Egy faluban az volt a szokás, hogy a helybéli asszonyok takarították a templomot. Megfogyatkozván, arra gondolt a kis csapat, hogy toborzásba kezd. Egyikőjük, nagy lendületében "beleszaladt a valóságba":

- Te N. nem jönnél el velünk néha templomot takarítani?"

- "Éééén...? Takarítsa az, aki behordja szemetet!"...

 

"Majd felnőttként eldönti."

Ha a kapitális marhaságokat egyszer valaki megversenyeztetné, ez a némely szülők által gyakran kiejtett mondat jó reménnyel indulhatna az első helyért. Természetesen a gyermek hitoktatásával kapcsolatban terjedt el ez a jól hangzó ostobaság.

Miért is terhelnénk szegényként olyan elvont dolgokkal, mint a vallási kérdések; majd, ha érdeklik, felnőttként megismerheti őket, most az a dolga, hogy megtanuljon írni, olvas, számolni!

Mit szóljunk hozzá?

1. A gyermekeknek szóló hittan nem elvont dolgok magyarázatával foglalkozik, hanem az olvasásnál, írásnál, számolásnál is alapvetőbb kérdésekkel -értelmük kinyílásának mértéke szerint- a kinyilatkoztatott Végső Isteni Igazság fényében: Honnan van a világ, az ember, ki az ember, mi a helye, hivatása a világban, mi az emberi élet végső célja, ki az Isten, mit jelent az a boldogító függés, amelyet fel- és el kell ismernie az embernek, mint teremtménynek, Teremtőjével szemben; mi módon kell visszatükröződnie életünkben Istennel való valóságos kapcsolatunknak...?

Mivel ezek a kérdések a helyes emberi életvezetés alapvető mozzanataira világítanak rá, nem csak az élet egy rész területére, rendkívüli jelentősége van annak, hogy velük az ember, már létének hajnalán szembe találkozzon és felnőtt kísérők (papok, hittanárok, hívő szülők, hívő közösség) által választ találjon.

2. Könnyen belátható: dönteni csak megismert "dolgokban" lehetséges. Hitoktatás (ismeretszerzés) nélkül képes bárki is felelős döntést hozni; egyáltalán bármiben is dönteni?

3. Ide kapcsolódó érdekes/szomorú megfigyelések. Ugyanazon szülők, akik mentesítik gyermekeiket a hitoktatás "nehéz terhe" alól, minden további nélkül a leglehetetlenebb és legfeleslegesebb "pót-foglalkozásokra" íratják be őket, oly terheket rakva rájuk, hogy a gyermekkor felhőtlen, vidám, játékos arcát sosem tapasztalhatják meg.

A hamar elszálló gyermekévek, az általános iskola végén , a kamaszkor küszöbén aztán ott áll előttük a "kezelhetetlen gyerek", akik közül nem kevesen hamarosan valóságos őrültségekbe bonyolódva mutatják be azt az evangéliumi, példabeszédbeli embert aki "Istentől nem fél, embertől nem tart". Egyszóval, aki elhiszi: nem ő van a világért, hanem a világ (a másik ember) őérte... (folyt. köv.)

 

"Ha a gyermeknek van hozzá kedve, felőlem mehet..."

Ez a kijelentés a fentebbinek egyik ugyancsak elterjedt variációja. Az ember indulati állapotának függvényében tud rá válaszolni, vagy visszakérdezni:

Tessék mondani, azt is megkérdezték a gyermektől, hogy óvodába, iskolába akar-e járni? Az iskolában akar-e matematikát, irodalmat tanulni, vagy inkább azt hagyjuk ki, mert nem érdekli? Szavazást tartanak arról, hogy hideg, szeles időben kell-e sapkát, vastag ruhát fölvenni, ha beteg a gyógyszert be kell-e venni...?

Hogyan lehetséges az élet lényegét, valódi szükségleteit nem ismerő gyermek aktuális hangulatára, kedvére bízni olyan, lényegbe vágó kérdést és általa döntést, amely a példaként említetteket (...és meg nem említett milliónyi kérdést, amelyet normális szülő nem tehet fel  gyermekének, hanem felelősségét átérezve, kérdés nélkül megtesz gyermeke jól felfogott érdekében, mert tudja, hogy szüksége van rá...) messze felülmúlja !?

-Nyilván ott és akkor történhet meg ez, amikor a szülő maga sincs birtokában annak a tudásnak, hogy mely kérdések tartoznak az élet alapvető szükségletei közé: hogy a legelsők közé tartozik a teremtmény Teremtőjével való kapcsolatának kérdése, amelyet a keresztény hitet hordozó Egyház tanításának befogadásával lehet és kell kiformálni, jótékony, szilárd keretbe foglalni, már a gyermek-emberben, amely majd aztán egész életét megőrzi a számtalan bekövetkező nehézség ellenére is, békében, harmóniában az örök életre.

-Milyen döntésekbe lehet a gyermeket bevonni? -A mindennapok jelentőséggel nem bíró kérdéseibe! Például meg lehet tőle kérdezni: "Paprikát, vagy paradicsomot tegyünk a vajas kenyérre; melyik mesét olvassam el neked a kedvenc mesekönyvből; eljössz-e velünk vásárolni; mit szeretnél kérni születésnapodra, névnapodra; mit szeretnél, hogy Karácsonykor hozzon neked a kis Jézus...?

 

"OTTHON IS TUDOK IMÁDKOZNI, MINEK MENJEK TEMPLOMBA"

Otthon is tudsz imádkozni? Ez nagyszerű! Tedd is meg; el ne hagyd! Csak azt ne gondold, hogy ezért bárki kalapot emel előtted. Csak azt ne gondold, hogy ezzel lekötelezed a téged Teremtő Istent.

Főleg pedig azt ne gondold, hogy ez a tiszteletre méltó cselekedet helyettesíti (kiváltja) a vasárnapi szentmisét: amikor az egyetlen és örök Főpap, Krisztus áldozatához kapcsolódva borul le a teremtmény a maga köteles hódolatával az Örök Atya előtt; mindazokkal együtt, akik vele együtt gyermekeivé lettek a keresztségben, s akik egy közösséget alkotnak az Egyházban.

Ez a jól hangzó ostobaság arra a tájékozatlanságra utal (remélve, hogy csak erről van szó)  miszerint a keresztény hit szabályait és normáit  az egyén határozza meg kedve szerint. Holott éppen ezzel ellenkező a valóság: ezen normákat  az a közösség,-az Egyház- határozza meg, amely ezt a hitet hordozza, illetve végső soron Az, Aki Krisztusban, a keresztény hit Fundamentumában odahajolt az emberhez és kinyilatkoztatta önmagát és kinyilatkoztatta abbéli akaratát is, ahogyan az ember a vele való kapcsolatot fölépítheti és rendezetten tarthatja az Egyház élő tagjaként: élve azokkal a szentségekkel, amelyekhez csak az Egyház szolgálata által juthat és odafigyelve arra a folyton hangzó hittanításra, amely készségessé teszi a szívet az isteni élet befogadására.

Idézzük emlékezetünkbe a keresztségi fogadalom végén elhangzó intelmet: "ez a hit, ami hitünk, az Anyaszentegyház hite, amelyet boldogan vallunk Urunkban Jézus Krisztusban." A keresztény hit, közösségi hit, közösségbe szólító hit, melytől semmi sem áll távolabb, mint ez a jól hangzó ostobaság: "én otthon is tudok imádkozni." Talán nem ártana ezt az álláspontot sokaknak felülvizsgálni és gondolkodásukkal együtt a föntebbi kijelentést is átalakítani:

ÉN OTTHON IS IMÁDKOZOM!