Gondolatok


Itt szeretné megosztani a Plébános részben a szentmisén, részben azonkívül ébredt gondolatait, 

 

hitről, életről, világról, Istenről, emberről ....

Miben áll a megváltás?

Szent Pál apostol mondja: "Nagy volt a ti váltságdíjatok, ugyanis nem hitvány aranyon és ezüstön váltattatok meg haszontalan életmódotokból, hanem a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak drága Vére árán." Ezek a rabszolgakereskedelem szókészletéből való szavak jól megközelítik azt a misztériumot, amit megváltásnak nevezünk, csak jól kell érteni őket.

Sem az Atya, sem az Ő "szeretett Fia" nem fizetett "semmit" (=aranyat, ezüstöt) a sátánnak a fogva tartott emberért. A megváltás, mint az üdvösségtörténet központi eseménye isteni módon megy végbe.
Krisztus eljött a bűnös emberért a földre, majd "fölment" a kereszt fájára; előbb azonban azt mondotta: "majd, ha fölemelnek a földről mindeneket magamhoz vonzok." 
Krisztus keresztje fölállítatott, Vére kihullott, hiszen engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig.
Aki bűnös emberként, a sátán fogságában sinylődve a hit által fölfigyel a kereszten Függő fölfoghatatlan szeretetére, áldozatára, magára fogadja az igazi Báránynak jelét, enged a Hozzá vonzó szeretet erejének -megkeresztelkedik-, azt alvilág "abban a pillanatban" nem hogy kényszerűen elengedi, de kitaszítja magából. Szabaddá lesz ... Krisztus Vére árán. Visszatérhet abba az isteni egységbe, ahonnét bűnei kitaszították, ám ahol Krisztus helyet készített számára.

 

A törvény tökéletesítése

6. évközi vasárnap. A törvény tökéletesítése.
1. Nem jogi intézkedésnek vagyunk a szemtanúi. Jézus lelkületet, gondolkodásmódot vázol fel: azt az újat, novumot, amely benne megjelent, amelynek szavával, tetteivel hirdetője lett.
Azt az alapvető felfogást fejti ki néhány meglepő példával alátámasztva, amely valódi irányt mutat a tökéletességre életszentségre, istengyermekségre meghívott embernek.
 
Az ember nem elégedhet meg az élhető élet kereteit megrajzoló természettörvények - a 10 parancsolat- megtartásával, ez puszta vegetáció, természetes élet. Az embernek meg kell haladnia, felül kell múlnia ezt a szűkkeblű keretet, minimalista szellemet éppen azáltal, hogy az erkölcsi törvényeknek nem a minimumát, hanem az igazi távlatát szemléli és követi: Jézus törvényt tökéletesítő parancsa szerint. Így emelkedik föl az ember élete, arra a természetfölötti síkra, -abba a félve kimondott szentségi, istengyermekségi magasságba ahová teremtetett… ahhonét a bűn minden szüntelen lerángatja… ahová azonban Isten kegyelme Jézus Krisztus által az Egyházban újra és újra meghívja.
Ez a mai evangélium alapvető üzenete és mondandója.
 
2. Egyben azonban lehetőség arra, hogy igazi értelmet nyerjen előttünk az a gyakran hallott modern gondolat, amely az ember fejlődéséről szól. Eme hizelgő gondolat megfogalmazói az emberi fejlődés alatt majdnem kizárólag azt értik, hogy az emberi civilizáció előtt hihetetlen technikai, technológiai lehetőségek állnak. A kibontakozás ma még nem látható óriási tárházáról vízionálnak.
 
Nos mindez nagyon szép és jó, csak éppen nem az embernek, mint embernek a „fejlődéséről” szól. Az ember ugyanis nem technikai lény, hanem technikát használó erkölcsi lény.
S, ha esetében/esetünkben „fejlődésről” akarunk beszélni, gondolkodni, akkor nem a természettudományt, hanem a természetfölötti tudományt kell segítségül hívni.
Mert az emberről, mint emberről, lehetőségeiről, helyzetéről, jelenéről, jövőjéről, kibontakozásáról csak az tud hitelesen és helyesen szólani, aki az embert a valóság, az igazság talaján állva szemléli: abban az összefüggésben, ami egy igazi „függés” : Istennel, a Teremtővel való kapcsolatában. Az ember jövője Krisztus. Az ember jövője Isten. Ha az ember fejlődésre gondol, akkor az nem jelenthet mást, mint tökéletesedést: önnön életének a következetes javítását, az isteni kegyelem által való csiszolását!
 
A fejlődés keresztény értelemben, nem valami soha nem látott „kütyüt” jelent, hanem a „SOHA NEM LÁTOTT” meglenését az életünkben! És ehhez a történethez az ég adta világon semmi köze a technika új meg új „csodáinak”!
Nem a kütyük, meg a rendszerek által fejlődünk, tökéletesedünk, válik élhetővé életünk, hanem egyes egyedül annak mértéke szerint, ahogyan Krisztus arca, „az új ember arca” kiformálódik bennünk, s körülöttünk > ahogyan a krisztusi nóvum megjelenik bennünk!
 
Sok más mellett ez korunk egyik nagy tévedése (ami Istent nélkülözve szükségszerűen következett be): az emberről, a világról és ezek fejlődéséről kialakított hazug, torz kép:  a kütyük, a rendszerek, a hálók, hálózatok, a tudás istenítése; az Élő Igaz Istennek pedig a tagadása. Elhisszük/hittük, hogy az új technikai fejlesztések életünkbe helyezése, tett/tesz „fejletté”, jóvá, tökéletessé bennünket: holott a legtöbbször pont fordítva történik…

 

GONDOLATOK HÚSVÉT VIGÍLIÁJÁN

Az Egyház liturgiájában általában, de különösen húsvét vigíliáján nagy jelentősége van a szimbólumoknak.
Ezen az éjszakán főként a fény és a sötétség sajátságos jelének. Ezt a kifejezést azonban, hogy szimbólum csak nagyon óvatosan szabad használni, mert a mai nyelvezetben hozzá kapcsolódik a mellékesség, a nélkülözhetőség jelentés is. Holott a liturgiában megjelenő szimbólumoktól éppen ez áll a legtávolabb! Mert pont fordítva ezek a jelek (ma a fény és a sötétség) nem csak megjelenítik, hanem nagyon erőteljesen hordozzák a Húsvétban benne rejlő kettős arculatot.
Egyrészt valóban ránk nehezedik a sötétség erőinek ereje és ugyanakkor megjelenik benne szelíden az a Fény, melyé a győzelem a sötétség erői fölött.
Valami csodálatos módon benne vibrál a Föltámadás éjszakájában a Születés éjszakája: amit igazán most értünk meg: „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít a világba jött.” A betlehemi csillag apró fénye, a húsvéti teli Hold (a teljesség, beteljesedés) biztos, de valahol mégis misztikus ragyogásává változik át.
Ezt az Életre mutató, Életet hirdető fényt a KRISZTUST tükrözi vissza a húsvéti gyertya és a saját gyertyáink lángja. És amelyeket kezünkbe fogva azok már élő, életre vivő hitünkről szólnak.
És mi megragadjuk ezt a Fényt, nem engedjük el ezt a Fényt… a világ Világosságát; személyes életünk világosságát, az örök fénybe vezető Fényt a Krisztust! Őt ragadtuk meg a keresztségben (gyertya), őt ragadjuk meg az életet adó szentségekben, „aki értünk a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből”… aki értünk a mi üdvösségünkért fölemeltetett a keresztre, alászállt a holtak országába, hogy széttörje a halál bilincsét és onnét mint győző térjen vissza; hogy minket, benne hívőket a világ tévelygéseitől és bűnök homályától elválasszon és a kegyelemnek átadjon.

HÚSVÉTVASÁRNAP ÉS A BŰNBOCSÁNAT SZENTSÉGE

A bűnbocsánat szentsége (és természetesen legelőször is a keresztség) igen erőteljesen megjeleníti és meg is valósítja a szentséget befogadó –földön zarándokló hívő- emberben azt a misztériumot –a lélek valóságában-, amelyet eredendően és alapvetően Krisztus húsvétjában szemlélünk és ünnepelünk: a peszah-ot, (pászkát)= átmenetet: a halálból a halhatatlan életbe való átmenetet.

A megkeresztelkedő, ill. bűnbánó ember –nagyon világosan kell látnunk- egy olyan történés részesévé válik a szentség vétel cselekményében, amely mérhetetlenül fölötte áll a halandó ember lehetőségeinek, képességeinek és messze felülmúlja vágyai, képzelete határait: Isten jósága fölemeli őt a kegyvesztett = halálba süllyedt létezésből, saját halhatatlan életébe.
Mert minden súlyos vétek által –amely valóságos és gyötrelmes jelensége, és egyben tapasztalata zarándok életünknek- a halál (az Isten nélküli létezés) hatalmába kerülünk.
Csakis, ha ilyen drámaian fogjuk fel a bűnt, akkor érinthet meg bennünket katartikusan a belőle való fölkelés a bűnbocsánat szentségében. Ha elismerjük, hogy mi vagyunk a „tékozló fiak”, akik bűneik által nem megbotlanak és hibáznak…, hanem meghalnak… „Ez a fiam meghalt, de életre támadt…”. Krisztus éppen azért szállt le a halálra szánt világba, a kegyvesztett emberhez, hogy mindenki belekapaszkodhasson, és vele együtt feltámadjon: visszatérhessen a Teremtő jóság kegyébe, szeretetébe: a halhatatlan életbe. Őáltala, „mert általa nyílt szabad utunk az egy Istenben az Atyához"
 
Nagyon meg kellene értenünk, hogy élet-halál; föltámadás, kárhozat-örökkévalóság csak végső kicsengésükben a jövő eseményei. Lényegükben a „mában”, a „mostban” zajlanak.
A bűn, -elkövetése pillanatában- a létezés mélyére taszít bennünket, a bűnbocsánat szentsége pedig töredelmünk pillanatában a föltámadott életbe állít bele bennünket. Szt. Pál szívesen használja ezt a szó-fordulatot igehirdetésében: „ti akik Krisztussal föltámadtatok” –mintegy múlt időben… és ez nem szó-fordulat, hanem megértése és tanítása annak, hogy élet, halál, föltámadás lényegében a jelen valósága.
 
 
Örök sorsunk a jelenben formálódik. A test föltámadása az időben élő ember számára valóban a jövő eseménye, amelynek bekövetkeztéig az Egyház szüntelen vallja: „hiszem a test feltámadást”, ám a kegyelem rendjében –vagyis a szentségek által- már a mában részt kapunk a végső jövőből: a boldog halhatatlanságba lépünk.
Ezt a fölfoghatatlan ajándékot szerezte meg nekünk Jézus Krisztus a maga húsvétjában; és nyújtja nekünk Egyházában a húsvéti szentségek -a keresztség és a bűnbocsánat- által.

A hit öröme

„Boldogok, akik nem láttak és mégis hisznek”. A hit öröméről beszél Jézus, mintegy már előre tekintvén a századokra, azokra, akik Őt mindenféle érzéki tapasztalat lehetősége nélkül, természetfölötti módon, a hit által fogják majd megismerni és elfogadni.

 

 

Jézus a jövőbe nézett… és ott látott bennünket is… rólunk szólt, a mi boldogságunkról beszélt.

 Ennek ellenére, még is milyen ritkán kapcsolódik össze a ma élő keresztény emberben a hit és az öröm.
Nyilván elsősorban egy „téves kapcsolás” miatt… a hitvalló, a hitet gyakorló életre gondolunk, és nem egyszer rögtön arra: miféle öröm, vagy boldogság forrása lehetne ez…
 
Jézus nem erről beszél (ami persze jó lenne, ha meg lenne…). Ő a hitből fakadó örömről beszél, ami logikailag megelőzi a hitvalló életből fakad(hat)ó örömet; sőt annak mintegy előfeltétele! A két valóság egymásra mutató, egymásból fakadó kellene hogy legyen!
Ha tényszerűen nem leljük örömünket a hitvalló életben, az azt jelenti, hogy igazából „nem fogtuk föl” magát a hitet sem: egészen pontosan azt a gazdagságot, azt a kincset, azt az igazságot, amit benne megragadhatunk: az isteni valóságot… Nem értettük meg, hogy „mily nagyszerű reményre kaptunk meghívást a hitben”.
 
Jézus azt mondja: „Boldogok, akik nem láttak..”.
Annak a megértésnek ill. magatartásnak a dicsérete ez, amely fölfogja, hogy az isteni létezés, a szellemi létezés valóságos létezés, amelyet érzéki tapasztalatszerzés által nem lehetséges megragadni.
És arra az örömre mutat rá, hogy az ember érzéki tapasztalatszerzés nélkül is képes teljes bizonyossággal és biztonsággal odahajolni a láthatatlan élő Istenhez. (Hány olyan valóság vesz bennünket körül, amely teljességgel láthatatlan, de mégis valóságként éljük meg…(szeretet).
 
Érzékszerveink ( pl. a látás) a természetes világban való eligazodásunk támogatói. A természetfölötti, a „láthatatlan”-érzéki szemmel nem látható, (isteni) valóságot az ember a belé teremtett hit-képességgel képes megközelíteni.
És valóban képesek vagyunk rá; ha nem lennénk rá képesek, akkor Isten más módon tenné hozzáférhetővé önmagát az ember számára.
(Pl. „Fényképet, video felvételt, különféle kétségbe vonhatatlan üzeneteket küldene…”)
A hit öröme éppen abban ragadható meg, hogy ilyen érzéki támasz nélkül is teljes biztonsággal helyezzük magunkat teremtő kezébe, nem csak úgy általában, hanem hitvalló/ hit szerint való, és az Egyház közösségébe kapcsolt életünkkel.     

 

Elmélkedés az évközi 29. vasárnap evangéliuma fölött

Jézus az állandó, imádságról beszél és „váratlanul” hozzáteszi: „Vajon talál-e hitet az Emberfia, amikor eljön? A kérdés mögött aggodalom, de inkább figyelmeztetés húzódik meg. Tudjuk-e mit jelent imádkozni? Tudnunk kell helyesen imádkozni. Tudnunk kell pontos fogalommal rendelkezni arról: mi az ima?
 Az evangéliumi szöveg hirtelen fordulata az egyik legfontosabb kérdésre, az imádság és a hit benső egymást átjáró összefüggésére mutat rá.
Az imádság nem kényszerítő eszköz az ember kezében, hanem annak a benső Isten-kapcsolatnak táplálója, éltetője, amit hitnek nevezünk.; mivelhogy az imádság (imádás) ott-lét Annál, odahelyezkedés Ahhoz, ahová teremtettünk!
 Amikor az imádság elszakad ettől az alap-állapottól és egyfajta kiáltozássá degradálódik, (amelyre sokszor úgy tűnik, hogy válasz nem érkezik), a hit szenved hajótörést.
Imádságunk első szava –mindenkor- az apostolokéhoz kell, hogy hasonlítson: „Uram taníts meg minket imádkozni!” – Tanítsd meg nekünk azt: mi az imádság!
A keresztény élet gerincéről van szó; arról a benső kommunikációról, amely ennek a „gerincnek a veleje”: ha megszakad, ha megsérül –mint az ember testi valójában is a velő- bénultság keletkezik, megtorpan a hívő élet… az életnek a hit többé nem hajtómotorja, hanem elvetendő terhe lesz.
 
Ennek lehetünk ma fájdalmasan sokszor szemtanúi: miként veti el, mint terhet a hívő életet sok megkeresztelt ember és nézi messziről a templomot, (talán azért is) mert nem tanult meg, ill, sohasem tudott imádkozni. Még pontosabban: nem tanulta meg mi az imádság! Nem látott benne mást csak süketek kiáltozását, mivel nem jelentett mást, mint „örökös sóhajtozást, rimánkodást”. 
 
Egy nagyon fontos dolog felejtődik el: Az imádság ha nem vezet be a hit misztériumába, a hit igazságaiba, előbb- utóbb kikerül az ember életéből, mint haszontalan ténykedés.
 
Az imádságnak ugyanis nem a bajok tételes felsorolása a lényege, hanem a hitben szemlélt igazságok kimondása, ahogy oly csodálatosan elénk tárják ezt a felfogást a zsoltárok.
Micsoda mélysége van egy-egy zsoltár-fohásznak, mennyi hit, bizalom és igazság fogalmazódik meg egy-egy mondatban: „Könyörülj rajtam Istenem szerető jóságod szerint, és minthogy mérhetetlen a te irgalmad gonoszságomat töröld le rólam!”; Az Úr az én pásztorom, nincs is semmiben hiányom… járjak bár halálsötét völgyekben ott sem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.”
 
Az apostolok és Jézus is zsoltárokat imádkoztak… a hit mélységes tapasztalatából merítő isteni igazságokat mondtak ki. A papi zsolozsma gerincét is a zsoltárok alkotják, hogy aki a hitet tanítja, szüntelen a hitet imádkozza. Érdemes megjegyezni: A középkorból származó rózsafüzér imádság (a 150 zsoltár mintájára, a 150 Üdvözléggyel), ugyancsak a hit, a keresztény hit nagy igazságait imádkozza meg: válik táplálékává és egyben forrásáva a keresztény életnek.
 
Ebbe az irányba kell tovább tájékozódnunk, amikor imádságos életünk gyöngeségét látjuk.

 

Jól hangzó ostobaságok

"Furcsa párbeszéd."

(Bárhol, bármikor megtörténhet, de egyszer valahol megtörtént.)

Egy faluban az volt a szokás, hogy a helybéli asszonyok takarították a templomot. Megfogyatkozván, arra gondolt a kis csapat, hogy toborzásba kezd. Egyikőjük, nagy lendületében "beleszaladt a valóságba":

- Te N. nem jönnél el velünk néha templomot takarítani?"

- "Éééén...? Takarítsa az, aki behordja szemetet!"...

 

"Majd felnőttként eldönti."

Ha a kapitális marhaságokat egyszer valaki megversenyeztetné, ez a némely szülők által gyakran kiejtett mondat jó reménnyel indulhatna az első helyért. Természetesen a gyermek hitoktatásával kapcsolatban terjedt el ez a jól hangzó ostobaság.

Miért is terhelnénk szegényként olyan elvont dolgokkal, mint a vallási kérdések; majd, ha érdeklik, felnőttként megismerheti őket, most az a dolga, hogy megtanuljon írni, olvas, számolni!

Mit szóljunk hozzá?

1. A gyermekeknek szóló hittan nem elvont dolgok magyarázatával foglalkozik, hanem az olvasásnál, írásnál, számolásnál is alapvetőbb kérdésekkel -értelmük kinyílásának mértéke szerint- a kinyilatkoztatott Végső Isteni Igazság fényében: Honnan van a világ, az ember, ki az ember, mi a helye, hivatása a világban, mi az emberi élet végső célja, ki az Isten, mit jelent az a boldogító függés, amelyet fel- és el kell ismernie az embernek, mint teremtménynek, Teremtőjével szemben; mi módon kell visszatükröződnie életünkben Istennel való valóságos kapcsolatunknak...?

Mivel ezek a kérdések a helyes emberi életvezetés alapvető mozzanataira világítanak rá, nem csak az élet egy rész területére, rendkívüli jelentősége van annak, hogy velük az ember, már létének hajnalán szembe találkozzon és felnőtt kísérők (papok, hittanárok, hívő szülők, hívő közösség) által választ találjon.

2. Könnyen belátható: dönteni csak megismert "dolgokban" lehetséges. Hitoktatás (ismeretszerzés) nélkül képes bárki is felelős döntést hozni; egyáltalán bármiben is dönteni?

3. Ide kapcsolódó érdekes/szomorú megfigyelések. Ugyanazon szülők, akik mentesítik gyermekeiket a hitoktatás "nehéz terhe" alól, minden további nélkül a leglehetetlenebb és legfeleslegesebb "pót-foglalkozásokra" íratják be őket, oly terheket rakva rájuk, hogy a gyermekkor felhőtlen, vidám, játékos arcát sosem tapasztalhatják meg.

A hamar elszálló gyermekévek, az általános iskola végén , a kamaszkor küszöbén aztán ott áll előttük a "kezelhetetlen gyerek", akik közül nem kevesen hamarosan valóságos őrültségekbe bonyolódva mutatják be azt az evangéliumi, példabeszédbeli embert aki "Istentől nem fél, embertől nem tart". Egyszóval, aki elhiszi: nem ő van a világért, hanem a világ (a másik ember) őérte... (folyt. köv.)

 

"Ha a gyermeknek van hozzá kedve, felőlem mehet..."

Ez a kijelentés a fentebbinek egyik ugyancsak elterjedt variációja. Az ember indulati állapotának függvényében tud rá válaszolni, vagy visszakérdezni:

Tessék mondani, azt is megkérdezték a gyermektől, hogy óvodába, iskolába akar-e járni? Az iskolában akar-e matematikát, irodalmat tanulni, vagy inkább azt hagyjuk ki, mert nem érdekli? Szavazást tartanak arról, hogy hideg, szeles időben kell-e sapkát, vastag ruhát fölvenni, ha beteg a gyógyszert be kell-e venni...?

Hogyan lehetséges az élet lényegét, valódi szükségleteit nem ismerő gyermek aktuális hangulatára, kedvére bízni olyan, lényegbe vágó kérdést és általa döntést, amely a példaként említetteket (...és meg nem említett milliónyi kérdést, amelyet normális szülő nem tehet fel  gyermekének, hanem felelősségét átérezve, kérdés nélkül megtesz gyermeke jól felfogott érdekében, mert tudja, hogy szüksége van rá...) messze felülmúlja !?

-Nyilván ott és akkor történhet meg ez, amikor a szülő maga sincs birtokában annak a tudásnak, hogy mely kérdések tartoznak az élet alapvető szükségletei közé: hogy a legelsők közé tartozik a teremtmény Teremtőjével való kapcsolatának kérdése, amelyet a keresztény hitet hordozó Egyház tanításának befogadásával lehet és kell kiformálni, jótékony, szilárd keretbe foglalni, már a gyermek-emberben, amely majd aztán egész életét megőrzi a számtalan bekövetkező nehézség ellenére is, békében, harmóniában az örök életre.

-Milyen döntésekbe lehet a gyermeket bevonni? -A mindennapok jelentőséggel nem bíró kérdéseibe! Például meg lehet tőle kérdezni: "Paprikát, vagy paradicsomot tegyünk a vajas kenyérre; melyik mesét olvassam el neked a kedvenc mesekönyvből; eljössz-e velünk vásárolni; mit szeretnél kérni születésnapodra, névnapodra; mit szeretnél, hogy Karácsonykor hozzon neked a kis Jézus...?

 

"OTTHON IS TUDOK IMÁDKOZNI, MINEK MENJEK TEMPLOMBA"

Otthon is tudsz imádkozni? Ez nagyszerű! Tedd is meg; el ne hagyd! Csak azt ne gondold, hogy ezért bárki kalapot emel előtted. Csak azt ne gondold, hogy ezzel lekötelezed a téged Teremtő Istent.

Főleg pedig azt ne gondold, hogy ez a tiszteletre méltó cselekedet helyettesíti (kiváltja) a vasárnapi szentmisét: amikor az egyetlen és örök Főpap, Krisztus áldozatához kapcsolódva borul le a teremtmény a maga köteles hódolatával az Örök Atya előtt; mindazokkal együtt, akik vele együtt gyermekeivé lettek a keresztségben, s akik egy közösséget alkotnak az Egyházban.

Ez a jól hangzó ostobaság arra a tájékozatlanságra utal (remélve, hogy csak erről van szó)  miszerint a keresztény hit szabályait és normáit  az egyén határozza meg kedve szerint. Holott éppen ezzel ellenkező a valóság: ezen normákat  az a közösség,-az Egyház- határozza meg, amely ezt a hitet hordozza, illetve végső soron Az, Aki Krisztusban, a keresztény hit Fundamentumában odahajolt az emberhez és kinyilatkoztatta önmagát és kinyilatkoztatta abbéli akaratát is, ahogyan az ember a vele való kapcsolatot fölépítheti és rendezetten tarthatja az Egyház élő tagjaként: élve azokkal a szentségekkel, amelyekhez csak az Egyház szolgálata által juthat és odafigyelve arra a folyton hangzó hittanításra, amely készségessé teszi a szívet az isteni élet befogadására.

Idézzük emlékezetünkbe a keresztségi fogadalom végén elhangzó intelmet: "ez a hit, ami hitünk, az Anyaszentegyház hite, amelyet boldogan vallunk Urunkban Jézus Krisztusban." A keresztény hit, közösségi hit, közösségbe szólító hit, melytől semmi sem áll távolabb, mint ez a jól hangzó ostobaság: "én otthon is tudok imádkozni." Talán nem ártana ezt az álláspontot sokaknak felülvizsgálni és gondolkodásukkal együtt a föntebbi kijelentést is átalakítani:

ÉN OTTHON IS IMÁDKOZOM!

Nyár a Balatonnál

Az Új Ember katolikus hetilap Mértékadó című műsorújságjának szerkesztője, Rózsa Györgyi, "távinterjút" kért tőlem. A feltett kérdésekre írásban válaszoltam, amelyet alább közlök.
 
A nyár miben jelent változást a lelkipásztori szolgálatban? Különleges feladat-e a balatoni lelkipásztorkodás?
 
Könnyebb lenne a válaszadás, ha lenne összehasonlítási alapom más plébániákkal. Papságom kezdete óta Almáiban élek. Itt voltam káplán négy évig, majd azt követően tizennégy éve plébános is itt vagyok.
 
Az évet igazából két részletben lehet áttekinteni. Van egy késő ősztől kora tavaszig tartó időszak, amikor gyakorlatilag a helybéli hívekkel találkozom csak. Ez inkább egy befelé irányuló, erőgyűjtő idő a magam és a hívek szempontjából is: felnőtt katekézisek, szentségvételre készítő tanfolyamok zajlanak, amelyekből magam is mindig tanulok. Az ádvent és a karácsony is hihetetlenül szép és meghitt szokott lenni, ilyenkor gyakran szoktam gondolni a nyaraló hívekre, milyen kár, hogy ők ezt nem élhetik meg itt velünk.
 
A tavasztól őszig tartó idő pedig olyan mint egy lustán elnyúló hullám. Van egy egyenletes „felfutás”, egy hosszan elnyúló „zenit” (július-augusztus) és egy lassan beálló elcsendesedés. Almádit gyönyörű fekvése miatt sokan választják nyaraló helyül, közülük sokan itt házasodnak és kereszteltetik meg gyermekeiket főként a nyári időszakban. A szentmisék látogatottsága a főszezonban jelentősen megemelkedik.
 
Nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy igazi belső igénnyel jönnek a nyaralók is a szentmisékre; igénylik a tartalmas igehirdetést, nagyon sokan járulnak szentáldozáshoz. Az már ritkább, hogy valaki elhozná bűnei terhét, de azért vannak akik az itt adódó lehetőséggel élve végzik el szentgyónásukat. Májustól szeptember végéig Káptalanfüreden a kápolna előtti nagyon szép ligetes parkban van a szentmise, Almádiban pedig kihangosítással segítjük, hogy a sok kisgyermekes szülő a templom kertjében vehessen részt szentmisén.
 
Milyen lelkülettel töltsük a szabadságot; mit tartsunk szem előtt családi, egyéni, közösségi életünkben?
 
A nyári szabadságot úgy kell megtervezni és előkészíteni, hogy az alkalmas legyen arra, hogy a család minden tagja lelki, szellemi erővel újra töltődjön, ami legtöbbször nem jelent mást mint aktív, vagy passzív pihenést. Ez a feltétele annak, hogy már a szabadság alatt, vagy azt követően  újra egymásra találjanak. A munkával töltött hónapok túlfeszítettek, kevesebb idő jut egymásra és az is gyakran feszültséggel terhelt.
 
Egy-két hét önmagában nem tud csodát hozni, de alkalmas arra, hogy a „csoda” előfeltételeit megteremtse. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy előre, higgadtan beszélje meg a család, hogy ki milyen módon kívánja tölteni a közös nyaralást, mindenki bátran tárja fel, hogy ő hogyan képzeli el a közös időtöltést, amellyel burkoltan azt is kimondja, hogy mi az ami őt kikapcsolja és ezzel együtt feltölti. Lehetőség szerint a nyaralásba minél kevesebb feszességet vigyünk bele (természetesen a normalitás határain belül kell maradni!), mert ez újabb feszültségeket generálhat. Nem feltétlenül a nyaraláskor kell pótolni az évközben elmulasztott közös órákat… nem kell mindig mindenhova közösen mozdulni… napi programot összeállítani, de nagyon fontos, hogy legyenek azért oldott találkozási felületek.
 
Legtöbbet a nyár pozitív oldaláról beszélünk, de vajon mik a nyár veszélyei; mit jelent az óvatosság, lelki éberség?
 
A nyár veszélyei közül a vízről, a kullancs csípésről, a strandi lopásokról, a túlzott napozásról és az ételmérgezések lehetőségeiről szoktak beszélni. Ezek valós veszélyek, amikre oda kell fegyelni! De bízom abban, hogy nem egy Balaton parti város papjától hallanak először ama veszélyekről, amiket a Balaton „party-éjszaka” hordoz magában.
 
A korán felnövő fiatalok egyre korábban vetik bele magukat a délutáni hűsítő hullámok után az éjszaka forró kalandjaiba, akár néhány órás ismeretség után is, főleg ha előtte van lehetőség fölkeresni egy „jó szórakozó helyet” is, ahol nem csak italt mérnek, bár már önmagában az is sok lenne! A szülőknek mondanám, -nem szülői, de valóságos tapasztalatból-: ne legyenek illúzióik! A gyerek, gyerek; a kamasz, kamasz, a fiatal, fiatal… mint ahogy mi is végig jártunk valamennyi életszakaszt, és tudjuk a körülöttünk lévő világnak –főleg a médiumoknak- azóta sokkal agresszívebb és mélyebb a  rossz irányú behatása a felnövekvő nemzedékekre.
 
A kamasz-lét, egy „elvarázsolt” lét, a szülőknek kell tehát ébernek lenniük. Nem kell mindent tiltani, de mindent felül kell vizsgálni. Nem kell a kamasz minden lépését aggodalommal figyelni, de türelemmel és tapintatosan kell tudni kamaszodó gyermekeikkel beszélgetni, így tarthatják meg azt a bizalmat, amely alapja az őszinte párbeszédnek és előfeltétele a nagy bukások elkerülésének.
 
Mindenesetre, ha a gyermek jól érzi magát otthon, akkor nem kívánkozik el hazulról. Ezt elősegíthetjük azzal, ha megengedjük, hogy időnként meghívja barátait, barátnőit, azokat akikkel jól megérti egymást a családhoz (ha lehet pl. a családi nyaralásra), hogy kortársaival esténként a nyaraló udvarán grillezzenek, szórakozzanak egyszóval látótérben maradjanak.
 
Nem kell megrémülni, ha a szerelem jeleit látjuk kibontakozni, rögtön elsírni magunkat, ha tíz percet késik, vagy időnként fiatal felnőttként elfogyaszt egy pohár sört. Arra a nagyon bölcs felfogásra kell őket ránevelni, ami Szent Pál nyomán így is megfogalmazható: „majdnem mindent szabad, de nem minden válik az ember javára”; „majdnem mindent szabad, de csak mértékkel.”
 
János atya
 

Gondolatok a keresztény szeretetről

Keresztény szeretet I.

Keresztény szeretet I.

 

Jézus búcsúbeszédében új szeretet parancsot fogalmazott meg követőinek: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”

Ha ez a kifejezés, hogy forradalom, nem lenne már elhasznált, kiforgatott… lehetne azt mondani, hogy Jézus ezekkel a szavakkal a „szeretet forradalmát” hirdette meg övéi számára.

A szeretet nagy parancsát a régivel ellentétben olyan új módon  fogalmazta meg, amelyre nem találunk példát sem előtte, sem utána (persze nem is találhatunk, mert ezt egyedül Ő mondhatta ki a megtestesült szeretet.)

 

Ószövetség szeretet törvénye: (Irgalmas szamaritánus példázat bevetője) „szeresd felebarátodat, úgy mint önmagadat”. A viszonyítási (vonatkoztatási) pont ki-ki saját maga… részben arra a tapasztalatra támaszkodik, hogy önmagát senki sem gyűlöli. Ez a szeretet természetes síkja, amely azonban nem lehet tökéletes, hiszen ki van téve az ember „önkényének”, hangulati állapotának, az önszeretet változandóságának.

 

Jézus nem egyszerűen tökéletesíti ezt a törvényt, mint minden törvény szívét, hanem egy egészen új megvilágításba helyezi. Abba a végtelen távlatba, abba a magasságba helyezi, ahonnét nincs már följebb, mert maga a tökéletesség. Az új szeretet törvény vonatkoztatási pontja őmaga, Jézus Krisztus! „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” Ez a keresztény szeretet, amelyet csak megközelíteni vagyunk képesek, felülmúlni azonban sohasem.  

 

És hogyan szeretett Ő bennünket? Áldozatosan, szolgálóan, mindhalálig! A szeretet bizonyos értelemben halál: az akarat halála. „Atyám ne úgy legyen, ahogyan és akarom, hanem, ahogyan Te!”

 

Jézus életét megismerve nem csak a keresztény szeretet mibenlétére kapjuk meg a választ, hanem arra is, hogy hogyan lehetséges ezt a felfogást megjeleníteni a szeretet székhelyén: akarat világunkban?

Éppen a törtető, az uralomra vágyó, a mindenek fölé kerekedni kívánó akarat világunk megtörése, „halála által”! „Ne úgy legyen feltétlenül, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te!” . Ahogyan te Istenem, ahogyan te, akit mellém rendelt az ég, ahogyan te, aki mellettem élsz…

Keresztény szeretet II

Az ember Isten szeretete. Jézus búcsúbeszédének része. Végső nagy összefoglalás.

A múlt vasárnap: felebaráti szeretet új parancsa: (a régihez képest) új vonatkoztatási, viszonyítási pont: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (áldozatosan, szolgálóan): „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon…”
Mai evangélium: az ember Isten iránt való szeretetéről szóló tanítás. Valójában e nehezen megfogalmazható szeretet lényegét rögzítik le ezek a jézusi szavak, olyan pontosan és határozottan, hogy többé ne legyen kétely. „ Az szeret engem, aki megtartja tanításomat.” (parancsaimat).
 
A hitvalló élet egyik központi kérdéséről van szó, és ehhez képest szokatlan a hívek körében megfigyelhető homály; ami rámutat az elégtelen katekézis gyakorlatra is. (Nem volt még kezemben egy olyan hittankönyv, amely a parancsolatok témaköre előtt, vagy közben megemlítette volna, hogy ezek nem önmagukért vannak… „Szeresd Uradat Istenedet…”)  
 
Látható, hogy a kérdés háttere is tisztázatlan. Istent szeretni? Lehetséges? Nem csak egy jámbor óhaj, vagy erőltetett kívánalom?
Amikor azonban megértjük, hogy „mindenféle” szeretet alapja, benső lényege a másik akaratának keresése (sőt eléje menés, a megsejtett kívánalomnak) és ennek az akaratnak szolgáló lelkülettel (nem szolga lelkülettel!) való teljesítése; és, hogy az érzelem a szeretet kísérője (lehet) és nem lényege, akkor rögtön megválaszolva látjuk kérdéseinket.
 
Igen, lehetséges Istent szeretni! Evangélium szerinti élettel, akaratát kifejező parancsainak teljesítésével. Mert ez a szeretet.
 
Csak azért szokatlan ezt így megközelíteni, mert annyi torz és beteges jelenséget láttunk már ábrázolva, amiről azt képzeltük, és azt sugallták, hogy ez a szeretet, hogy a normális megközelítés tűnik furcsának.
 
Feje tetején áll a világ ebben a tekintetben is. Dolgunk a talpra állítás… először magunkban!

 

JÁNOS ATYA IMÁDSÁGA

Uram, add, hogy lássam meg a szavak tengerében, az okosnak látszó magyarázatok özönében a lényeget! A hazugságok özönében az igazságot. A felszín és felszínesség alatt a mélységet. Az üres fennköltség fölött a valódi magasságot. A tetszetős szólamok mögött a valóságot. Érzelmeim zsarolásában az álnokságot. A „szép szolidaritás követelményében” a pusztulás esélyét. A mindent tűrő toleranciában a vég veszélyét. A mindent behálózó liberalizmusban, a lét végét…. „

 

Uram, add, hogy lássak!” Lássam meg: az egyszerű élet gazdagságát; a fenséges élet szegénységét; a rivalda fényben tündöklő élet szürkeségét; a szürkének látszó élet fényességét; a gazdag élet benső nyomorúságát; a nyomorúságos élet benső harmóniáját;…

Lássam meg!”: a hívő élet szépségét, a közömbös élet egyhangúságát, a szeretet erejét, a szeretetlenség gyöngeségét; a remény távlatát, a reménytelenség csődjét.


Uram, add, hogy lássak!” Lássam meg a világ gyönyörűsűgét… a világban Kezed művét: hatalmad, erőd, mindenhatóságod végtelenségét: az egészségben gyöngéd simogatásodat, a betegségben magadhoz szorító karjaidat, a halálban megtartó jobbodat.

Uram, annyi mindent kellene helyesen látnom, -de gyönge vagyok, bennem bújkál vakságom!- add, hogy meggyógyuljak végre és lássalak majd Téged mindörökre. Ámen.

 

 

 

János atya imádsága 2016 Pünkösdjén, a prédikáció végén

Jöjj el Szentlélekisten igaz Fény és ragyogás, világíts be életünk sötét, bűnökkel terhelt zúgaiba, félelmeink, szorongásaink, fel-feltámadó hit-kételyeink zavaros világába. Nemcsak látjuk, hanem tudjuk is, hogy gyengék vagyunk, hitünkben, emberségünkben, az igazság melletti kiállásunkban… de juttasd ekkor mindig eszünkbe Szent Pál szavát, amelyet Te, Áldott Lélek ihlettél szívében: „Az erő, az erőtlenségben végeztetik el!” (Ef) Te légy bennünk örökké az ERŐ. Ámen.

 

 

SZENT ŐRANGYALOK ÜNNEPE

 

A Szent Őrzőangyalok ünnepén


1. Október 2-án a Szent Őrangyalok ünnepét üli az Egyház. Bár a liturgia szabálya szerint a vasárnap ereje felülírja az ünnepet, a megemlékezés lehetőségét azonban nem tiltja meg. E különleges napon ráadásul gondviselészerűnek is tűnik, hogy megújúlt figyelemmel tekintsünk létezésükre és működésükre, segítségül hívva őket is - mint a Magyarok Nagyasszonyát és az összes magyar szentet- ebben a döntő órában: hogy - a mindnyájunk előtt ismert rendkívűli jelentőségű kérdésben- világítsák meg mindenki előtt az igazságot és hangolják helyes döntésre mindenki akaratát.

 

Az angyalokról és őrangyalokról szóló tanítás nem meseszerű kiszínezése a katolikus hitnek, hanem nagyon komoly bibliai alapokkal rendelkezik. Az Anyaszentegyház a IV. lateráni zsinaton (1215)foglalta össze az angyalokról szóló szentírási és szenthagyományi tanítás lényegét, minden időkre leszögezve, hogy Istentől származik minden nem isteni lény… hogy az idők kezdetén teremtette mind a szellemi, mind az anyagi világot, vagyis az angyalok és emberek világát: ahogy az a nicea-konst. hitvallásban is megfogalmazódott már: „Hiszek… a mennynek és a földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.”


2. Ezen alapvetésből kiindulva, ugyan nem dogmaként, de biztos teológiai igazságként tanítja az Egyház, hogy Isten minden embernek, sőt valószínűleg emberi közösségeknek (népeknek, társadalmaknak) is külön őrangyalt rendelt, hogy mindenkinek segítségére legyenek a földi élet zarándokútján, hogy biztosabban felismerjük az Ő jelenlétét, gondviselő szeretetét a világban és saját életünkben és egyre elszántabban tudjuk követni üdvözítő akaratát, szeretetből adott parancsait.

Feladatuk, hogy sugalmaik általmegőrizzenek bennünket - no nem annyira fizikai valónkban- hanem az igaz hit világosságában, mígnem eljutunk az örök világosság honába. Ezt a feladatukat nyilván abban a mértékben tudják teljesíteni, amennyiben együtt működünk jóra ösztönző indíttatásaikkal… hiszen arra nincs hatalmuk, hogy legyűrjék akaratunkat, ahogyan azt maga a Teremtő is „tiszteletben tartja”, mert szeret bennünket.


3. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ma mégis azt szeretném, ha minden megtévesztett, elbutított ember „akarat-szabadsága” felfüggesztődne és képes lenne -hacsak egy pillanatra is- felfogni „semminek látszó” döntésének jelentőségét; és képes lenne kezét őrangyalának kezébe tenni, hogy az a két egymást metsző vonal jó helyre kerüljön. Döntése az életet, a megmaradást és a keresztény hitet szolgálja.


Szent Pió atya egyszer egy gyönyörű, ám elgondolkodtató próféciát mondott Magyarországról:

Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenve­dés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberi­ségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őr­angyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes len­ne erősebben kérniük hathatós oltalmát orszá­gukra!”  

 

 

Imádság Magyarország őrangyalához

 

Itt az alkalmas idő, itt a kellő óra,

Magyarország őrangyala segíts minket jóra.

Add, éreznünk ez óra hatalmas súlyát;

Hogy elkerüljük a sátáni csapdát.

Kérünk adj nekünk világos látást a döntés percében,

Hogy országunk megmaradjon atyáink hitében.

Tárd ki karodat, mutasd meg erődet,

Rád bízta Isten, hogy e népet mentsd meg.

Égi Édesanyánk, s ti összes magyar szentek,

Szent Őrangyalunkkal ti is esedezzetek.

Hárítsa el tőlünk a közelgő csapást,

Csak egyet nézzen: szeretjük e hazát. 

Itt éltek őseink, -és mi is itt láttuk meg a napvilágot-;

Itt akarjuk felépíteni a keresztény Magyarországot!


 

 

Szabó János, plébános